Valamilyen szinten normális, hogy az idegen embertársainkhoz előítéletekkel, bizalmatlansággal viszonyulunk – a feltétel nélküli bizalom nem jelentett mindig evolúciós előnyt. Azt viszont már felettébb szomorúnak tartom, ahogy ezt bizonyos közszereplők, illetve politikusok kihasználják és megerősítik. A miénktől eltérő bőrszínű, vallású, származású, szexuális orientációjú embertársaink ellen uszítanak bennünket, bűnbakot csinálva belőlük kennek rájuk mindent, ami nem működik az országban. A közbeszéd persze ennek megfelelően szépen lassan elmérgesedik. Nagyon nehéz előítéletek nélkül néznünk egymásra. Ám ha csak résnyire kinyitjuk azt a bizonyos metaforikus ajtót, rájöhetünk, hogy „ezek itt” a kulturális különbségek ellenére is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, s vannak köztük jó fejek. Versem „narrátora” persze egy ettől eltérő, már-már karikaturisztikusan sarkos álláspontot képvisel, bár a világtörténelmen áttekintve korántsem valószerűtlent. Talán pont így, ebből a szögből sikerül rámutatni valamire…

Környékünkön is egyre több a külföldi ételfutár, akik mindenki máshoz hasonlóan próbálnak boldogulni – tisztességes és kitartó munkával egy olyan országban, amelynek nem is beszélik a nyelvét. Most egy ilyen alak karakterébe bújtam, hogy egy fokkal jobban átérezzük az idegenség és kívülállás kérdéskörét.

Mindannyiunk életét vagy így, vagy úgy megkeserítik az előítéletek. Ha mi vagyunk mások, mint az átlag, akkor céltáblájukká válva szenvedünk az igazságtalanságuk miatt. Ha viszont mi magunk vagyunk tudattalanul is tele velük, mérgez bennünket a bizalmatlanságunk, és nem adjuk meg másoknak az esélyt, hogy bebizonyítsák: nem rossz emberek. Költőtoll epizódunk épp ezt a nehéz, de fontos témát dolgozza fel most verses formában.